Játékok, nem játéknak használva

Ilyen is létezik! Rögtön mondok rá két példát is, amik a beszédes nevű "Tale of Tales", avagy "Mesék meséi" nevű belga társaságtól jöttek. A játék szót itt erősen idézőjelben lehet értelmezni, mert a céljuk egyáltalán nem az, hogy összeverődj egy heves akciózásra. Nem. Itt a történetmesélésen van a hangsúly, és azon, hogy azonosulj a szereplőkkel. Ilyen máshol is előfordul, de sosem láttam ilyen részletesen. Itt nincs semmilyen harc, vagy ilyesmi. Teljesen elgondolkodtató, érdekes darabok. De álljon itt kettő, amit én kipróbáltam:

-The Graveyard (A Temető)

Nem, nem egy zombis-horrorsztori. Az öreg, 85-90 év körüli Irma-néni ellátogat a temetőbe, hogy megemlékezzen az idő múlásáról, és az emberekről, akik felett már eljárt az idő. Mivel hogy a néni már öreg, nehezen tud járni, és az egyik kezében egy sétabot van. Mondanom sem kell, hogy futni se tud, csak lassan lépeget, és piszkálgatja a botjával a padlót, próbálva megerősíteni vele az állását. Az, hogy te irányítod, nagyobb együttérzést kelt veled az öreggel kapcsolatban, és -ahogy feljebb is írtam- könnyebben azonosulsz vele. Az egész "játék" abból állsz, hogy sétálsz a temetőben, és leülsz egy padra. Miután leülsz, megjelenik a képernyőre áttetszőként "ráfestett" kép, a néniről. Ezalatt beindul Irma fejében egy zene, ami ugyan idegennyelvű még nekem is, de szerencsére feliratozva van. A muzsika pedig az elmúlásról szól, ám egyben arról is, hogy már mindenkit leélt, akit ismert. Azonban egyben az elfogadásról is szól, és arról, hogy neki kell már a legkevésbé félnie a haláltól, mert már annyiszor végigkörözte, és annyiszor végigcsinálta az életet, hogy már teljesen mindegy, mikor éri a halál, legyen az ma, vagy holnap. Miután a megemlékezésnek vége, Irma felállhat, és kimehet a temetőből, szépen-lassan. Ennyi az egész. Sokan nem értették, hogy ez miért nyert díjakat, és miért olyan hű-de-jó. A bátyám még viccesnek is tartotta, és napokig ezen szakadott a nevetéstől, hogy egy öreg banyával sétálsz a temetőben, akinek van XY esélye, hogy feldobja a talpát, míg ezt teszi. Akinek azonban komolyabb gondolatai vannak, vagy csak idősebb, esetleg jobban értékel egy művészi alkotást, annak garantáltan igazi műremeknek számít a Graveyard. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor inkább egy mozgó festmény lenne, semmint egy játék. Ám mégis, a készítők ebbe a formába akarták önteni a művüket, mert így lehetett a legjobban megmutatni azt, amit akartak. Be is vált.


The Path

A Piroska és a Farkas modern értelmezése. Az előző művet, a The Graveyard-ot egy mozgó festményhez hasonlítottam, mert egészen rövid, ám nagyon kifejező, és iszonyatosan hatásos. A The Path (Az Út) viszont inkább egy olyan gyerekmese, amit a mai veszélyekkel és motívumokkal láttak el, átitatva a régi, klasszikus történettel. Hogy ezt miért mondom? Mert régen a Piroska és a Farkas (Eredeti címén Little Red Riding Hood, avagy "Kis piros kapucnis") egy kölyköket óva intő mese volt, amit azért mondtak el, hogy tisztában legyenek a gyerekek annak a veszélyeivel, ha letérnek a jól ismert ösvényekről. Régen nem volt lépésenként település, és sok volt az erdő. Gyakran ott keltek át az emberek is, előre kialakított utakon. Ha letértek, akkor vadak álltak lesben, akik a felnőtteket ugyan nem bántották különösebben - de a gyerekekre azonnal lecsaptak, ha letértek az útról. Piroska pedig ezzel szúrta el. Az anyja megmondta, hogy ne térjen le, és hogy maradjon az úton, ami a nagymama házához vezet. Ő viszont letért, mert gondolta, virágot szed, a többit pedig már mindenki tudja. Jött a farkas. Az igazi befejezésben Piroska meghalt, és egy elrettentő történet volt, hogy mások ne essenek ebbe a hibába. A többi már levizezett verzió volt, és happy enddel végződtek (volt, amiben még a farkas is megúszta a végén, mert a vadász összevarrta a hasát, miután az öreget és a kislányt kiszedte a bestiából).

A Path az igazú útvonalát követi, azonban -ahogy azt mondtam- modernebben. A történet szerint van 6 lánytestvér (akik mind piros holmikat hordanak) egy apartmanban, a közeli városban, akiket egyenként megkér az anyjuk, hogy vigyék el az öreg, és betegeskedő nagymamához a napi adag ételjét és italát. Az út pedig az erdőn át vezet, ahol már előre ki van taposva egy jó nagy út, amin csak végig kell menni (innen a cím). A hat lánytestvér mind-mind más személyiség, és mindenki számára más az erdő. Álljon itt róluk a lista:

-Robin: ártatlan, naiv kislány, a legfiatalabb a lányok közül (9 éves)
-Rose: 11 éves, és túlzottan védeni akar mindent és mindenkit. Nagyon érzelgős.
-Ginger: hiperaktív 13 éves lány, aki szeret tombolni, fát mászni, és általában megbabrálni mindent.
-Ruby: 15 éves, gótikus-depressziós emó-lány, aki sötéten és elborultan látja a világot. Az egyik lába sérült, és egy merevítőt hord rá.
-Carmen: 17 éves, romantikus természetű lány. Ideális korban van a párkereséshez, és ahhoz, hogy tartozzon valakihez.
-Scarlet: 19 éves, és ő a legidősebb a testvérek közül. Emiatt nagyon erős felelősségtudata van, amiért is rendszerető és erős akaratú.

Egyszerre csak egy mehet ki az erdőbe. Feljebb említettem, hogy mindannyiuk másnak látja az erdőt. Ez abban nyilvánul meg, hogy akkor, ha letér valamelyik az útról, akkor a talált dolgokat mindenki máshogy értelmezi. Valamint, van egy kosár, amibe belekerülnek az emlékek, amiket találnak út közben. Bárki is találta azt az emléket, ami egy tárgyhoz, vagy dologhoz fűzödik, mindig bekerül a kosárba, és bárki legközelebb megnézheti. Viszont, mindenki máshogy értelmezi, ami miatt az összes lánynak egészen egyedi nézőpontja van. Ennek köszönhetően jobban meglehet ismerni a személyiségüket. Ha már személyiség: a farkasok. A farkasok itt erősen szimbolikusak: minden lánynak más a farkasa. Pl. ott van Ruby, a gótikus lány, aki tipikus mai tizenéves tinédzser: nagymenő akar lenni, tizenévesen már cigizik, és a felelősségtudata kb. nulla, viszont erősen feltűnési mániája van. Az ő farkasa egy elhagyatott játszótéren bukkan fel, amint éppen egy szőnyeget odébb tol (amibe valami -vagy inkább valaki- bele is van bugyolálva...), aztán nyugisan leül, várva, hogy kapcsolatba lépj vele. Amint Ruby megteszi, csak hogy villogjon a pasasnak, az leülteti maga mellé. Beszélgetnek egy darabig, a fickó pedig megkínálja egy cigivel. Ruby rágyújt. Nevetgélnek. Utána pedig hirtelen elsötétül a képernyő...

Vagy ott van Robin, a 9 éves, játékos kislány. Ő a régi temetőbe megy ki, és ott van egy jó nagy, megtermett farkasnak tűnő izé, aki azonban egyáltalán nem bántja. Robin lovagol a hátán, és jól elszórakozik, majd puff... sötétség.

Ha az útról nem térnek le, minden okés marad. Bemennek a nagymama házába, ahol minden nyugodt, szép, és jó, és odaviszik az öregnek a táplálékot. Ha viszont letértek az ösvényről, és találkoztak a "farkasukkal" is, akkor az elsötétedés után, amiről írtam, rövidesen a nagymama háza előtt ébrednek fel, nagyon rossz állapotban, lehajtott fejjel. Ígyis maradnak, és nagyon lassan mozognak, kb. úgy, mintha már nem is élnének igazán. Ez valójában egy rémálom-részleg: a nagymama háza sötét, és félelmetes, és minden lánynak máshogy fog kinézni ez a rémálom. Az egész ház belülről szürreálissá válik: és mikor belépnének a nagymamához, őt nem találják, csak egy üres, bizarr szobát. Ami után rövidesen megint sötétség jön... ráadásul, a nagyi házában a kameranézet elsőszemélyre vált, avagy a lány szemből látod a dolgokat. Bármelyik gombot is nyomod, csak előre tud menni, ezzel jelezve azt, hogy már nem lehet visszafordulni, hiába is próbálnád...

Ezután bevillan pár kép. Ruby-nál látni néhány gyorsan bevillanó képkockában, ahogy a fickó, akivel nem szabadott volna szóba állnia, kicsinálja, és rádobja a tetemét egy forgó körhintára. Robinnál pedig azt, hogy kíváncsian nézegeti a sírokat, és igazából semmilyen farkasember nem volt ott, csak a képzelete játszott vele az utolsó pillanatokban, mikor nem volt magánál. Igazából ráesett egy sírkő, és meghalt.

Tanulságos, és nagyon érdekes darab. Egyeseknek ez automatikusan horror, de aki ezt mondja, arra azt kell, hogy mondjam, hogy komolytalan alak. Régen a tanulságosnak szánt mesék sosem arról szóltak, amiről most, hogy mindent teljesen happy enddé alakítottak. Azok még tragikusak voltak, és nagyon komorak, de mindezt azért, hogy a gyerekek tényleg megtanulják, hogy miért nem szabad ezt, vagy azt csinálni -ez esetben pl. letérni az útról. Nem hiszel nekem? Akkor csak tekints a hírekre, és csodálkozz el azon, hogy manapság miért akar pár elhülyített gyerek kiugrani a 10-ről, hogy repüljön (!), vagy hogy miért ölte meg egy kissrác a húgát, csak mert egy rajzfilmben látta, hogy fel lehet támasztani hókuszpókusszal (!!!). Na, ez amiatt van, hogy az összes mesének elszállt az értelme, és kivették belőle a lényeget: a félelmet, ami távol tart a rossztól. Régen Istentől is féltek az emberek, és nagyon megválogatták a szavaikat, tetteiket. Ma meg már pedofil papok vannak, akik folyamatosan aktívak a (gyakran korrupt) politikában. Ilyenkor látszik a különbség.

Ha lesz gyerekem, szinte biztos, hogy ezt a kezébe fogom nyomni. Ez legalább tele van tanulsággal, ám mégis egy régi bölcsességből ered. Hogy ne térj le az útról.

Sheng Long

Vicces, hogy írtam egy összefoglalót a -szerintem- legőrültebb áprilisi tréfákról. Viszont, egyet kifelejtettem: Sheng Longot.

Nem csoda, ha nem ugrik be sokaknak, mert régi, ám nagyon ütős tréfa. Igazából a Street Fighter 2 c. verekedős videójátékhoz köthető, ami a legelső olyan bunyós játék volt, amiben választhattál szereplőt, és mindenkinek más kinézete/harcjellege volt. Az egyik ilyen szereplőnek, Ryu-nak az volt a beszólása az ellenséghez akkor, ha győz, hogy "You must defeat Sheng Long to stand a chance!", avagy "Le kell győznöd Sheng Longot, hogy esélyed legyen!". Na már most, ez sok spekulációt hozott a világra akkoriban, mert Sheng Long nevű szereplő sehol sem volt a karakterválasztóban. Mindenki azt gondolta, hogy egy rejtett szereplő, akit ki lehet nyitni. Ebben nincs is semmi különleges.

Az igazság azonban az, hogy Sheng Long sosem létezett, és igazából egy elírás: Sheng=ütés, Long=sárkány, a kínai nyelvben, és igazából ez Ryu egyik támadásának a neve, ami a sárkány-csapás nevet viseli. Azonban, írásból olvasva ez a fordítók számára egy névnek tűnt, úgyhogy Sheng Longnak hagyták.

A probléma akkor kezdődött, amikor az Electronic Gaming Monthly nevű játékos-magazin hirtelen tárgyalni kezdte a Sheng Longos témát. Közeledett április elseje, úgyhogy elhatározták, hogy elhintenek egy poént: hogy írnak arról, hogy Sheng Long egy rejtett karakter a játékban, és hogy hogyan lehet megnyitni. Akkoriban még nem volt elterjedt az internet, és ha tudni akartál valamit egy játékról, magazinokat kellett venned, úgyhogy senki se tudott igazán utánajárni az igazságnak. A magazinban direkt el is hintették, hogy van benne egy áprilisi tréfa - pont a cikk alatt - és hogy aki hamarabb megtalálja a kamu cikket, az jutalmat kap... ami tudjátok, miért vicces? Elmondom a leírást, ami az itt levő cikkben áll:

"Harcolni Sheng Longgal - Szeretném azt mondani, hogy az EGM-nek mindig igaza van, de amikor azt írtuk, hogy Sheng Long nem létezik, elárasztott minket több száz levél, ami ezt megtagadta. Több eltelt hét után, mely során utánajártunk minden olvasó állításának, végül megfejtették Sheng Long titkát..."

"Hogy megküzdj Sheng Longgal, a titokzatos Street Fighter legendával, Ryu-t kell használnod az egész játékban. Nem szabad, hogy eltaláljanak attól a másodperctől kezdve, hogy elindult a játék, egészen az utolsó körig, M. Bisonnal. Amint odaérsz, kerülgetned kell M. Bisont, anélkül, hogy megütnétek egymást, 10 körön át. A tizedik kör az utolsó, és a legutolsó egyenlő-kimenetelű játék után Sheng Long megjelenik, és kihajítja M. Bisont! Ezután az idő megáll 99 másodpercnél, úgyhogy élet-halál harcba lettél kényszerítve! Sheng Long ereje rendkívüli! A Hiper Sárkányütését segíti a lángoló ökle. Gyorsabban dobja a piros tűzgömböket Sagatnál, és halálosabb forgórúgása van, mint Chun Li-nek! Nem áll meg egyetlen másodpercre sem, és már azután támadni tud, hogy eldöbött egy tűzgömböt. Sheng Long még akkor is megragadhatja Ryu-t, amikor az a levegőben van, és a padlóra taszíthatja! Mi ugyan nem tartottunk ki sokáig vele szemben, mivel hogy iszonyatos sebzéseket visz be, de fogadni mernénk, hogy az összes harcos mozdulatát ismeri. Alig várjuk, mi lesz legközelebb!"

Röviden és tömören: az állítás szerint ahhoz, hogy Sheng Longot előhozd, egyszer se üthetnek meg, az utolsó körben pedig 10 körig semmit sem csinálhatsz, szintén úgy, hogy egyszer sem ütnek meg. Ez az egész eleve lehetetlennek hangzik... ám rengetegen bevették! Nem vicc. Gondoljátok el azt, hogy 1991 van, és még mindenütt játékgépek vannak. Gondoljátok el azt, hogy a fanatikus videójátékosok mind Sheng Longot próbálják meg kinyitni, aki még csak nem is létezik. Viccesen hangzik, pedig így volt!

Ráadásul, később a kézikönyvben is megjelent az, hogy "Ryu-t és Ken-t Sheng Long mester képezte ki", ezzel mégjobban megkavarva a port. Később megkérdezték a Capcom-ot (a játék készítőit), hogy Sheng Long létezik -e, de ők nem erősítették meg, se nem tagadták, mert tudták, hogy ezzel megdobják a játék népszerűségét. Később jött a koppanás: az EGM bevallotta, hogy ez csak egy áprilisi poén volt, és nem gondolták volna, hogy ilyen átütő ereje lesz...

Sheng Long azóta is a legdurvább videójáték-poénok egyike, és az egyik leghírhedtebb áprilisi tréfa, ami a játékok világában valaha is felütötte a fejét.

Később Ryu szövegét kijavították, és ott már azt mondta a harc után, hogy "Ki kell állnod a sárkány-csapásomat, hogy esélyed legyen!". ^_^

Ráadásul, ez még semmi, mert ugyanezt a harmadik részben is eljátszották, ezalkalommal azonban részletes leírást írtak hozzá. Leírták a pontos háttértörténetét, hogy kicsoda-micsoda, és mitől van a szeme alatt a karcolás. Úgy körbeírták, mintha hiteles lenne, és valódi, azok számára, akik voltak olyan naivak, hogy újra bevették, vagy csak újak voltak, és nem tudták megállapítani, hogy ez mi. Persze lett egy újabb koppanás a végére.

Később a Capcom ennek a Sheng Longos dolognak a hatására megalkotta Gouken-t, Ryu és Ken IGAZI mesterét, mint szereplőt, aki nagyon hasonlít az áprilisi "fivérére". A negyedik részbe -a nagy rajongói nyomásra, hogy legyen Sheng Long- mintegy poénból bele is tették a játékba. Ekkora ereje volt egy áprilisi viccnek.

Futás, és pokoli meleg

Tegnap kimentem futni egyet. Ebben semmi új nincs, minden nap kocogok egyet. Azonban ez alkalommal pokoli meleg volt. A zseniális kis agyammal rájöttem arra, hogy a túl erős napsugárzás finoman szólva elszippantja az energiámat. Megtettem kábé három-négy lépést, és a magasba lépve, futólépésben haladtam előre... legalábbis nagyjából 20 másodpercig, mert azután majdnem elaludtam a levegőben, mert a túlzott napsütés nem csak elszívja az energiám, de el is altat. Gondoltam, hogy biztos csak amiatt van, hogy ilyen hamar kifulladtam, mert most még nem szoktam meg a futást, és csak be kellett melegíteni. Hát, elkezdtem újra futni... és megint kifulladtam kb. 20 másodperc után. A nap pedig még mindig sütött. Ráadásul, ha mindez nem volt elég, a hasam is tele volt, és rövidesen rájöttem, hogy a helyem inkább a klotyón lenne, semmint valahol a város határán futkosni, pokoli forróságban. Úgyhogy inkább hazajöttem, és rájöttem, hogy jól döntöttem.

Végül, ma kaptam a hírt, hogy a bátyámat felvették a mávhoz dolgozni. Ez nekem is jó, mert ha minden jól megy, ennek köszönhetően ingyen utazhatok vonattal. Ami hatalmas előny lenne, mert annyi ember van, akit ismerek, és végre pótolhatnák egy hézagot az életemből, ami kimaradt: azt, hogy legyen egy kis társaságom. Társaságról jut eszembe, nem mindegy, hogy milyen, de én szerencsére erre ügyelek: ez csak arról jutott eszembe, hogy az imént említett személyre ébredtem fel ma, amint üvöltözve, és hangosan böfögve bejön a szobámba, úgy félrerántva az ócska, műanyag harmónikaajtót, hogy az majdnem kiszakadt. Aztán minden sötétítőt teljesen széthúzott, mivel hogy ő fényb*zi, és csak hogy az örömöm teljes legyen, betett valami nyivákoló, ócska japán zenét is. Ez eléggé irritáló ébredés, úgyhogy néhány ronda szó után, amit megtartottam magamnak, inkább kimentem sétálni. Na, ha ilyen társaságot láthatnák csak, inkább otthon maradnák, de szerencsére nem ez a helyzet. Úgyhogy miért ne élhetnék a lehetőséggel? Amint meggyőződök arról, hogy így vannak -e a dolgok, ahogy én gondolom, szerintem megteszek jópár zarándok utat, másokhoz is, meg.. nos, csak úgy felderíteni a többi helyet, mert miért ne. Addig is edződik a testem, és legalább világot is látok, és barátkozhatok. Azt az egy évet már kibírom, amíg elkezdődik az iskola. Csak remélem, a felvételi próbánál, mikor le kell futnom 2 km-t, nem lesz ilyen pokolian meleg. Ha igen, akkor... nos, valahogy összekapnám magam, és elvergődnék a célig, csak magam elé kell képzelni egy ágyat, és némi jéghideg kólát.

Ma pedig Majk környékén fogok bóklászni a többiekkel, meg beugrunk egy bányászmúzeumba. Remélem, nem lesz túl meleg, mert akkor az nagyon fárasztó út lesz. Hehe... ha humánus az idő, akkor akár el is futhatnák majkig. Az innen 3 és fél kilométerre van, ezt onnan tudom, hogy megnéztem egy táblát az állomás mellett, ami itt van az otthonom mögött. Ha több, mint 3 kilométert letudnák szaladni, akkor kizárt, hogy kettőt ne tudjak. Csak nem szeretek tömeg mellett futkározni, mert rossz tapasztalataim vannak arról, úgyhogy mindig hosszú utakat kell választanom. Megszoktam, hogy pár vicceskedvű cigány, vagy diszkóból hazaverődő részeges barom futás közben odébb lök, vagy kirúgja a lábam... akarom mondani, csak próbálják. Ma már sajnos nem csinálják, csak pár évvel ezelőtt tették, pedig tartogatnák nekik egy megrázó kis élményt. Azóta a karjaim se végre "csont-kezek", ahogy én hívtam őket régen, hanem jól meg lett spékelve izommal mindkettő. Napi 40-50 fekvőtámasz, és 70-90 felülés csodákra képes, némi kocogással megspékelve, nemde? Jó magamra nézni, hogy végre nem egy ápolatlan csonthalom vagyok a tükör mögött, hanem egy jól karbantartott pasas. Ha nő lennék, most magamba szeretnék.. na jó, nem leszek egó :D

Ha már szerelem, meglep, hogy megint egy barátnőm éppen beszámolt arról, hogy mennyire kiedegeli a saját pasija, többé-kevésbé a saját hibájából. Vannak nagyon flúgos nők, akik minden nevetséges okra ugranak, de ő nem az a fajta, mert még a legkisebb dolog miatt is azonnal bocsánatot kér tőlem, én pedig azt se tudom, hogy ez miért történt. Nekem az egész eleve abszurd, hogy valaki a saját párját kiakassza... emlékszem, amikor nekem egy ribanc jutott, akivel csak úgy jöttem össze, hogy bunkóságnak tartottam volna elutasítani, miután már pucéron végigpörgött rajtam. Azután pedig úgy viselkedett velem, mint egy kutyával, de mégis megpróbáltam vele normálisan bánni, már a körülményekhez képest. A végén se én dobtam ki, hanem ő engem, függetlenül attól, hogy végigkefélte kishíján az egész ismertségi körömet a kis szajha. De a lényegre térve, sose vágtam a fejéhez semmit, és mindig kedves voltam. De inkább róla már nem is beszélek, mert ilyenkor erős kísértést érzek arra mindig, hogy fogjak egy lőfegyvert, és beugorjak hozzá, abból a célból, hogy felakasszam a koponyájánál fogva a legközelebbi falba, aztán a levágott végtagjaiból díszt csináljak a kabátom alá... de a fejét valószínűleg elégetném, és félretenném macskaalomnak Cula nénjéhez, legalább ennyi haszna legyen.... KHMMMMMMMMMMM... akarom mondani, azon lepődtem ma meg, hogy az egyik barátnőm már mióta idegroncs amiatt, mert sosem tudja, hogy mit akar tőle a fiúja. Egyszer kedves, egyszer pedig gyanúsan viselkedik, és szemétül bánik vele, fittyet hányva az érzéseire. Ismerős sztori. Nekem ez azért hihetetlen, mert nekem, ha van valamim, az számomra egy szent kötelesség. Nem egy tárgy, nem egy sima alak, akivel csak beugrom hétvégénként pókerezni, hanem valaki, aki mellett elköteleztem magam, és akinek ígéretet tettem. Szándékosan, vagy "poénból" sosem sértenék meg senkit, nem hogy a saját páromat. Ez az, ami a maiakból hiányzik. Nulla kötelességtudata van az embereknek, mindenki csak megakarja b*szni a másikat (bocsánat a szóhasználatért, de azt nem nevezném szeretkezésnek, amit csinálnak), aztán mint egy vírus, tovább ugranak valaki másra. Csodálkoznak egyesek, hogy maradi vagyok? Én hiszek a család szentségében, és nekem az a legfontosabb. Az ilyen csitriket és senkiháziakat a legszívesebben máglyára vinném, mint régen az egyház. Szaud-Arábiában máig lefejezik az ilyeneket, és szerintem teljesen jogosan. Ha valaki azt mondja a másik szemébe, hogy szereti, és aztán megcsókolja, de némi idő után aztán kihajítja, és "hirtelen" elfelejti, nos... ez a legnagyobb inzultus, ami szerintem valaha érhet egy embert. Egyben gusztustalan, és visszataszító.

Erről jutnak eszembe régi alakok, akik cikiztek engem, mert emberkerülő voltam, és lebuziztak. Egy részük fiatalabb, mint én, más részük meg talán egy évvel idősebb, de már az összes a kölykeikkel rohan, úgy, hogy folyamatosan elválnak, és kölcsönök sokaságát veszik fel. Hát nem szánalmas ez az egész? Hogy tudnak ezek belenézni a tükörbe? De legalább rám már egyik se mer nézni, ami azért mégiscsak azt jelenti, hogy valamit eddig elértem.

A másik hányingerkeltő dolog azok a tinik, akik még csak 18 évesek, de már pornófilmekben szerepelnek. Éppen az apámmal beszélgettem valamikor arról, hogy szerinte az igazi felnőtt, akinek már van keresete, és megtud magának venni mindent. Én ezt megcáfoltam, az ilyen ringyók példájával, akik egyetlen filmmel több pénzt keresnek, amennyit egy átlagember évek alatt valaha is. Inkább vagyok szegény, de igaz, és jószívű, semmint egy álságos senkiházi, aki devianciából és prostitúcióból keresi a pénzét. De erről jut eszembe a széles és a keskeny út festménye... a szélest könnyű járni, de a végére csak pusztulást, rombolást, siralmat és halált lelsz. A keskeny úton is halál vár, de ott a halál nem kín, hanem felszabadulás és megváltás, mert beteljesítetted a kötelességed. Bárki mondhat bármit nagy emberekről, üdvözülni úgyis csak az tud, aki az igaz utat járja, mellőzve a gonoszt. Ami manapság jól elszabadult. Igaz, mindig itt volt... erre van a mondás, hogy az ördög sosem alszik. Én alszok, de az éberségem nem csökken, és a céljaim maradnak.

Őőőőőőő... most inkább ledőlök, mert késő van.. vagy lassan korán. Legközelebb folytatom a Final Fantasy-kat, szerintem.

Final Fantasy játékok -folytatás-

Final Fantasy IV

Az FF4 még a Super Nintendo-ra jött ki, még 1991-ben. Köszönhetően a Super Nintendo erősebb kapacitásának, nem csak hogy sokkal szebb lett a grafika, de nem voltak memória-problémák se amiatt, hogy túl sok lenne a tartalom. Ennek köszönhetően szabadon átfordíthatták az egész játékot, probléma nélkül, angol nyelvre is, és természetesen kiadták a nyugati piacon is. Volt viszont egy bibi: hogy az előző két Final Fantasy játék nem jelent meg a nyugati világban. Az első rész igen, de a második és harmadik már nem. Féltek, hogy azzal, ha ott Final Fantasy 4-ként adják ki a játékot, elidegenítenék vele a játékosokat, akiknek az előző részekből ki kellett maradniuk. Akkoriban még az internet nem volt gyakori, és -ha csak nem éltél japánban- nem tudhattad, hogy volt igazából több FF rész is, az elsőn kívül. Ezt kihasználva, a játék japánban Final Fantasy IV-ként jelent meg, míg nyugaton Final Fantasy II címen.

Az első dolog, ami rögtön feltűnik, az a csiszolt grafikai megjelenítés. Még mindig hasonló a régihez, ám sokkal színesebb, és variánsabb. A másik pedig maga a történet megjelenítése. Az első részben a szereplőid némák voltak, a másodikban beszéltek, de előre megvolt írva a sorsuk, és a szövegük. A negyedik rész szakít ezekkel, és a szereplőket tényleg úgy mutatja be, mint embereket: nem csak beszélnek egymással, de érzelmeket mutatnak ki egymás iránt. Kezdjük rögtön ott, hogy a főszereplő egy Cecil nevű fekete lovag, aki hűségesen szolgálja a királyát és a hazáját. Viszont, mivel hogy egy fekete lovag, ezért gonosz erőket használ fel, ám mindezt a jó érdekében teszi, hogy megóvja a szeretteit. Ha már a szeretteiről beszélünk: van egy menyasszonya, Rosa, és ott a legjobb barátja is, Kain, aki egy sárkánylovas. Na már most, mondanom sem kell, hogy a történet nagyon megcsavarodik, és Cecil teljesen megváltozik a végére. A szereplők mind érzést mutatnak ki a másik iránt, és mindenkinek van véleménye a másikról. Sőt, aggódnak egymás iránt, és barátság, esetleg szerelem is kialakul egyesek között. Ennyire részletes érzelmi dolgok annak idején még gyakorlatilag nem voltak játékban, és -ami meglepő- még most is ritka.

A mechanizmus itt is átalakult: itt megint nem alkothatunk karaktereket, a szereplők mind adottak, és mindegyiknek saját, kidolgozott története van. A kasztok úgyszintén adva vannak alapból mindenkinek, és nem változtathatóak. Viszont, ami igazán nagyot dobott az egészen, az az "Idézés".

Már a harmadik részben is jelen volt, de az nem volt annyira ismert, mert csak japánon belül jelent meg. Az idézésről annyit kell tudni, hogy -az idéző kaszton belül- némi gyakorlattal meglehet idézni nagyerejű lényeket, akik harcolnak helyetted az ellenséggel. Először csak apró micsodákat, meg manókat, ám később a sárkányokon és óriásokon keresztül már mindent előhozhatsz.

Egy újabb nagy újítás volt az időcsík, ami az előző részekben nem volt. Ez a csatákban jelenik meg, és arra vonatkozik, hogy mikor léphet valakid. A gyorsabb, vagy felgyorsított karakterek gyorsabban tudnak lépni, megelőzve az ellenségeiket. A negyedik rész után az összes többi FF játékban megjelent ez a tényező.


Final Fantasy V

Ezután is kötelező volt a folytatás! Ám, nevetséges oknál fogva, szegény FFV már megint nem jutott el nyugatra, mert a nyugaton levő lokalizálók szerint a játék "túl összetett az átlagjátékosoknak". Nem vicc, tényleg ez volt az indok rá. Voltak még rá kísérletek, de végül semmi nem lett az egészből.

Az FFV egy érdekes összegyúrása az FF3-nak és az FF4-nek. A harmadik részből átvette a "munka" kasztokat, avagy azt, hogy minden szereplő semleges kasztként indul, és te választod ki, hogy mi legyen belőlük: pl. harcos, varázsló, bárd, misztikus lovag, satöbbi. Ellentétben viszont a harmadikkal, itt már iszonyatosan sok munka volt, és az egészet túldolgozták. Akárcsak ott, itt is lehet szabadon váltani a munkák között, azonban itt már nincs "szokás-idő", ami ahhoz kellett, hogy ténylegesen átválthass egy másik kasztra. A tulajdonságokat mind megjegyezhetted, amiket a kasztokban tanultál, ám maximum kettőt használhattál, ami azért limitálta a lehetőségeket, hogy mégse lehess túl korán Superman. A negyedik részből pedig az összetett történeti vonalakat, és szereplő-kidolgozást vette át. A sztori a legkevésbé sem klisés, vagy lineráris, akárcsak az előző részben, és a szereplők itt is életszerűen viselkednek. Van itt minden: hercegnő, akit meg kell óvni, egy kalandvágyó tizenéves ifjonc, egy bölcs öreg, egy gonosz lovag, aki hókuszpokuszolással akar hatalmat szerezni... más szóval, egy újabb klasszikus lett belőle.

Szerencsére, jóval később megjelent nyugaton is, átportolva playstationre és gameboy advance-re, de erről később.


Final Fantasy VI

Az igazi nagy lökést viszont egyértelműen a Final Fantasy VI hozta meg az FF játékoknak. Az előző részek is nagy sikerűek voltak, de a VI volt az, ami már mindent kihozott az FF-ből, az összes téren. Egy hosszú, 5-6 órás film is elbújhatna az FFVI mellett. A szereplők már nem egyszerűen csak kidolgozottak, saját történettel és érzelmekkel mások iránt, hanem a történet végig a szereplőkre koncentrál, az életükre, ahogy tekintenek rá. Mindenki egészen más jellem és személyiség, és olyan hosszú a sztori, hogy egy regényt is írni lehetne belőle. Ami egy igazán nagy dobás, az a prezentációja a történetnek: az előző részekben eleve adott volt egy gonosz szereplő, akiről egyértelmű volt, hogy ő lesz a főgóré. Eleve rossz volt, és gonosz, és minden. Na, itt ez a feje tetejére fordul, és az válik a legnagyobb ellenséggé, akiről a legkevésbé gondoltad volna. Az elején csak a helyi uralkodó udvari varázslója, nagyon flúgos jellemmel és viselkedéssel, viccesen öltözve. Röhejesnek tartja mindenki, és tényleg úgy néz ki, mint egy elmebeteg.. és úgy is viselkedik. Később viszont kiderül róla, hogy tényleg az, a történet végére pedig azon kapod magad, hogy talán nem kellett volna lenézned úszógumis-barátunkat, mert ő az egészet véresen komolyan gondolta. A végére erősebb lesz, mint maga az uralkodó, kicsinálja, aztán megfoszt néhány istent a hatalmától, és ő maga lesz a mágia istene. És hogy ennek mi a vége? Elpusztítja a világot, és romba dönt mindent. Nem vicc. A játék kb. 30%-a abból áll, hogy a rombadöntött civilizációban próbálsz életben maradni, és látod, hogy egy hülye miatt mi történt, akit azelőtt kiröhögtél, és lenéztél. Végül az emberek természetesen újraépítik a civilizációt, és legyőzik a górét, de mindez annyira részletesen van bemutatva, hogy az valami hihetlen. Szinte minden percről úgy érzed, hogy a játékvilágban telik, és mindig történik valami, amíg távol vagy egy településtől. A főellenség, Kefka pedig inkább egy szánnivaló, begolyózott figura, semmint egy igazán véresen komoly valaki.

Ráadásul, itt van a legtöbb szereplő, az összes FF rész közül. Mindegyik kedvelnivaló és jópofa, vannak, akik vidámak és aranyosak, vannak, akik pedig komorak. Vannak, akikről pedig megállapítani is nehéz, hogy milyenek is igazából.

Máig ez az egyik legnépszerűbb FF, és -függetlenül attól, hogy ma már a grafika igencsak elavult- mégis egy igazi klasszikus lett. Ez szerencsére nyugaton is megjelent már, ott Final Fantasy III címen. Azonnal siker lett, mind kritikailag, mind eladások terén, de ezen nem lehet csodálkozni. Később kiadtak felújított verziókat belőle, amik alaposan megdobták az ígyis remek játékot. Erről is később.


Röviden összefoglalva, ez a cím már sokkal "felnőttesebb" volt, szerencsejátékosokkal, elmebetegekkel, prostikkal, rablókkal, bérgyilkosokkal megfűszerezve, és tele árulással, ami miatt egy sötétebb, komorabb játékképe volt. Ám ebben rejlett a sikerének a titka. Míg az előző részekben mindig egyértelmű volt, hogy a jó mindig kivétel nélkül nyer, itt már nem annyira. Nem tudhattad, hogy mi lesz a végkifejlet, és aggódtál a többiekért. Plusz, ez volt az első FF játék, amiben a játékvilág nem egy misztikus, középkorra hajazó világ volt, hanem tömve volt robotokkal és mechanikus holmikkal is, ám megőrizve a régi hangulatot. A hetedik rész is végül a "modernebb" ágon haladt tovább, elvetve a középkori ágat, felbuzdulva a hatodik rész sikerén. Egyébként, nem túl meglepő módon, a cenzorok is jól megpingálták a játékot, módosítva a nem kívánt részeket benne. A későbbi kiadásokban ezeket eltüntették.

Egy újabb dolog pedig, amiért egyedi volt, az a zenei aláfestése. Az előző részek is hírhedtek voltak a jó zenéjükről, de a hatodik rész már itt is egy új határt szabott. Ebbe már egy kezdetleges operát is beletettek, anélkül, hogy felhasználhattak volna egy énekest. Hangokból és zajokból alkották meg az ének-hangot (!), mert a Super Nintendo nem lett volna képes arra, hogy egy valódi személlyel felvett éneket jelenítsen meg egy játékban. Később ezt is újrafeldolgozták, immár emberrel, és máig egy favorit opera-dalocskám, de ahogy elnéztem, nem csak nekem.