S.T.A.L.K.E.R Film

Nemrégiben láttam egy nagyon jó filmet, a címe Stalker. Egy orosz alkotás 1979-ből, Andrei Tarkovsky mestertől, amit a Roadside Picnic (kb. "Útmenti Piknik") nevű novellából adaptáltak.

Maga a novella 1972-ben volt kiadva, és többféle díjat is nyert (többek között benne van a 100 legjobb sci-fi könyv között, a 89-ik helyen). A történet szerint idegen eredetű látogatók jelennek meg a Földön, nagyon rövid időre (nagyjából 12-24 óráig összesítve), és 6 különböző helyen szálltak le. Azonban sem magukat a látogatókat, sem pedig a módszerüket a Földre jutásra nem látta senki sem, de a közelben lakó emberek robbanásokat hallottak, és rendkívül hangos zajokat, amik megtudtak vakítani másokat, míg egyes zajok pedig pestisként funkcionáltak. A tudósok zónákra bontják az idegenné vált területeket, és a lakosságra mért hatásaik alapján adnak nevet nekik, pl: "Vak Negyed", "Pestis negyed", "Másodlagos vak negyed". Ez a 6 terület (köztük városokkal) tele lett a földi életre halálosnak számító atmoszférával, a fizika szabályai sokszor nem érvényesülnek, valamint olyan tárgyak és dolgok alakulnak ki ott, ami eddig teljesen ismeretlen volt az emberek számára. Olyan szinten voltak, ami egy embernek már inkább a természetfelettihez áll közelebb. Minden zóna néhány mérföldnyi a méretüket tekintve, elhagyott épületekkel, vasutakkal, és autókkal. Egyes dolgok leépülnek, míg mások pompásan néznek ki. A "Látogatott" zónák nem csak azért halálosan veszélyesek, mert sok ott az ismeretlen, veszélyes dolog, de azért is, mert vannak olyan rendellenességek, amik belenyúlnak a tér-időbe, míg mások képesek magukból tüzet, villámcsapást, gravitációt, vagy bármi mást manipulálni.

A hadsereg természetesen körbeveszi a zónákat, szigorú utasításokkal arra, hogy letartóztassanak, vagy lelőjjenek mindenkit, aki megpróbál be, vagy kijutni a zónából. A világ kormányai attól félnek, hogy akkor, ha valaki kicsempészne bentről egy ereklyét, az világméretű katasztrófát okozhatna, gyógyíthatatlan betegségekkel, ami örök sebet hagyna nem csak az emberiségnek, de akár a bolygót is elpusztíthatja.

Azonban elkezd kialakulni a határok közelében egy új, veszélyes biznisz, a Sztalkerkedés. A Sztalker szó az angol "Stalker"-ből jön, ami esetünkben éppen csempészt jelent (mert jelenthet másokat követő, zaklató alakot is, de ez éppen nem arra érvényes). Ezek a Sztalker nevezetű egyének nagyon magas árakért kockára teszik az életüket azért, hogy illegálisan megszerezzenek a zónából idegen eredetű ereklyéket. Csak éjszaka dolgoznak, mert nappal a tudósok és a katonaság folyamatosan tanulmányozzák a zónákat. Összesen 3 sztalker élt, és abból a végére csak egy maradt. Sok ereklyének ugyan nem értették a valódi lényegét, de voltak, amiknek hasznos funkciója volt: pl. egy fekete pálca-szerű dolog, ami végtelen energiát tudott termelni, és képes volt egymaga működtetni járműveket. Más ereklyék viszont veszélyesek voltak, mint pl. a Halállámpa, aminek a sugarai minden életet elpusztítottak, amik körülvették. Az ereklyék javának viszont nincs funkciója, mert a látogatók értéktelen szemétnek tartották, vagy csak túl sok volt a tudósoknak, hogy megértsék a valódi eredetét.

A leghírhedtebb, és leglegendásabb, már-már meseszerű szinten levő ereklye az "Aranygömb": aki találkozott vele, annak beteljesítette minden kívánságát, de olyan mélyen van a zónában, és annyi halálos rendellenesség veszi körül, hogy ez felér egy Szent Grállal a sztalkerek között.. és csak egy valaki tudja az oda vezető utat..

A történet: egy Redrick "Red" Schuhart nevű erős, és tapasztalt sztalker , aki sok expedíciót vezetett, és élt túl a zónában, felvételt nyer laboratóriumi asszisztensként egy kutatólaborba, ami a közelben van. Ennek köszönhetően legálisan gyűjtheti bentről a különös holmikat: az Aranygömböt akarják megszerezni a barátjával, de sajnálatos módon a barát elhalálozik, mikor elég mélyre jutnak.

Nem sokkal később otthon Red rájön arra, hogy a barátnője, Guta terhes, és hogy megakarja tartani a gyereket, függetlenül attól, hogy jó esély van születési defektekre a sztalker zónában töltött ideje miatt, amit örökölhet. Guta egy gyönyörű, egészséges, és intelligens kislánynak ad életet. Viszont Red halottnak hitt apja hazajön a zónában maradt temetőből: az űrszemét valahogy újra életet adott neki, vagy leklónozta. Red lánya ezalatt ugyan egy normális, vidám lány, de egyre jobban kezd megváltozni a kinézete, mígnem végül odáig jut, hogy egy majomszerű lényre emlékeztet már, semmint emberre.

Red még egyszer utoljára elmegy a zónába, hogy megkérje az Aranygömböt arra, hogy tegye a lányát normálissá. Hozott magával egy térképet is erre a célra, hogy biztonságban eljusson oda. Elhozza magával egy férfi fiát is, aki a térképet adta neki, mert tudja, hogy az egyiküknek meg kell halnia, hogy eljussanak oda: az aranygömb előtt ugyanis egy nagyon erős defekt van, amit húsdarálónak neveztek el: a nevét onnan kapta, hogy akkor, ha valaki belerohan, a végeredmény hű lesz a nevéhez. Amíg a csapda kikapcsol ezután, egy második személy bemehet.. és kívánhat. Miután eljutnak a kanyonhoz, a fiú naivan előrerohan, azt üvöltve, hogy "Boldogságot mindenkinek! És amennyit kívánnak!". A láthatatlan csapda végez vele, Red pedig megközelíti a gömböt. "Boldogságot mindenkinek, ingyen, és senki se legyen csalódott!". A könyv ekkor véget ér, rábízva az olvasóra, hogy vajon mi történik azután...



A film úgy-ahogy ezt az alapsztorit követi, de sok minden megváltozott.

Itt nincs megnevezve több zóna, csak egy: és az egy vadon, ami el van kordonozva a katonaság által. A főszereplő itt is egy sztalker, azonban nincs neve, ezáltal könnyebb azonosulni vele. A sztalker itt nem kincsvadász, hanem embereket csempészik be a zónákba: azon belül is az úgynevezett "kívánságszobába": ez az aranygömb filmbeli megfelelője. A szoba képes teljesíteni mások legtitkosabb vágyait, és legmélyebb kívánságait.

Viszont a fizika törvényei továbbra se működnek rendesen a zónában, és közveszélyes. Itt is idegen eredet okozta az egészet, de a történet nyitott: mindenki maga dönti el azt, hogy mi történt valójában.

A film fekete-fehérben indul, mialatt a Sztalker otthon van a feleségével, és a lányával. A feleség könyörög neki, hogy ne menjen a zónába megint, félve a jogi következményektől: de ő figyelembe se veszi a szavait. Van egy lánya, Monkey (ami angolul Majmot jelent; de ő itt teljesen embernek néz ki). A Sztalker elmegy egy bárba, ahol találkozik az íróval, és a professzorral: ők lesznek a következő kliensei a zónába. Név szerint egyikük sincs azonosítva: így érzik a legtisztábban, hogy mindhárman csak azok, akik. Hárman együtt elkerülik a katonaságot egy kocsiba rejtőzve - később tüzet nyitnak rájuk, de ekkor ráhajtanak a vasúti sínekre, és a katonai egységek nem mernek bemenni utánuk a zóna szívébe. Elkötnek ezalatt egy mozdonyt, amivel gyorsabban haladnak.

A filmben sokféle művészi motívum van: mikor bújkálnak, minden sötét, és fekete-fehér, úgy, ahogy otthon is volt, a szürke hétköznapokban. Mikor viszont lerázzák a katonákat, és a zónában vonatoznak, figyelve az elsuhanó tájat, hirtelen a film elkezd kiszínesedni, és kivilágosodni. A kamera ráadásul úgy mutatja az egészet, mintha te, a néző is közöttük lennél. Ez tetszett, mert úgy éreztem, hogy tényleg, én magam is a zónába megyek a professzorral, és az íróval. Viszont akik nem szeretik a lassan kibontakozó filmeket (mint pl. anyám :D), azok messziről kerüljék el ezt a filmet: az egész ugyanis nagyon lassan bontakozik ki. Miután átutaznak a zónán, és eljutnak a célállomásra, a Sztalker közli a többiekkel, hogy hallgassanak minden szavára, mert az egész hely egy halálos csapda azok számára, akik nem körültekintőek, és nem tisztelik a zónát. A veszélyek a Sztalker szerint láthatatlanok, legalábbis javarészt; folyamatosan rendkívüli veszélyről számol be, azonban soha nem éri bántalom egyiküket sem. Emiatt elkezd kialakulni egy egyre növekvő hitetlenség a zóna veszélyeinek ténylegességéről: az író egyre kevésbé fogékony arra, hogy óvintézkedéseket alkalmazzon (mint pl. fémcsavarhajítás maga elé; ezzel látni fogja, ha maga előtt lenne valami rendellenesség), a professzor viszont a sztalkerre hallgat.
Maga a zóna békésnek és ártalmatlannak tűnik továbbra is.

A film javarésze a zóna állítólagos veszélyére fókuszál, és a filozófikus beszélgetésekre a professzor, az író, és a Sztalker között. Elmesélik egymásnak, hogy ki-miért akar A Szobába lépni: az író aggódik, hogy elvesztette az ihletét, míg a professzor abban reménykedik, hogy Nobel díjat nyerhetne. Ezalatt a Sztalker -aki elismeri, hogy ő sosem akart belépni a szobába- az Újtestamentumból idéz, és elmagyarázza, hogyan vesztette el a hitét az emberiségben. A történet alatt emleget egy másik sztalkert, aki előtte volt; Porcupine-t, aki a versíró testvérével együtt ment el a zónába. Azonban a testvére elvesztette az életét, és mikor Porcupine végül megtalálta a szobát, rengeteg pénzt kívánt. Miután kiélte minden vágyát, felakasztotta magát. A tanulság belőle az, hogy a legmélyebb, legbelsőbb kívánságaink még önmagunk számára is néha teljes fordulatot tudnak venni, mikor jobban elgondolkodunk, és a lottó iránti győzelmi vágy a testvér halálának bűntudatával is társult. Miután rájött arra, hogy minden vágya és kívánsága teljesült, az egyetlen be nem teljesített dolog az életében csak a bűntudat eltüntetése volt, amivel viszont nem tudott megbirkózni, és -mivel nem volt veszítenivalója, mert mindent megkapott- befejezte az életét. Mikor később az író megkérdezi a Sztalkert, hogy honnan tud ennyit a zónáról, és a szobáról, azt mondja, hogy Porcupine tanította meg ezekre.

Találkoznak tér-idő rendellenességekkel; egyszer a tudós lemarad, és a Sztalker nem mer érte visszamenni, viszont ahogy haladnak előre, rájöttek, hogy visszafelé mentek, és végül a tudós mellett kötöttek ki újra. Bejutnak egy alagútba is, amit a Sztalker "húsdarálónak" nevez. Az írót előre küldi, zseblámpát adva neki, és kérve, hogy siessen. A zónában másodpercenként változnak szinte a rendellenességek, de az alagútban ez a hatás még erősebb: az író egyre jobban kezd pánikolni, és azt a következtetést vonja le, hogy a Sztalker csak felhasználja. Mikor a paranoia úrrá lesz rajta, előhúz egy pisztolyt, amiről senki sem tudott; mikor a Sztalker megnyugtatja, és már folyik a víz mindannyiukról, rájönnek, hogy jobb lenne minél hamarabb eltűnni onnan. Miután ez megtörténik, a Sztalker elárulja, hogy sokan meghaltak idebent, és innen kapta az alagút a bizarr nevét. Az író nagyon dühös lesz rá, és nem bízik benne többé, még akkor is, mikor a Sztalker azzal nyugtatja, hogy a saját ambíciói miatt maradt életben; a zóna a rossz lelkületűeket ugyanis itt nem engedi tovább. De mivel ő tovább jutott, ez azt jelenti, hogy az író méltó a belépésre.

Az egyik bomladozó épületben megcsörren a telefon: az író felveszi. "Ez nem a klinika", mondja, és lerakja, miután rájön, hogy ez valamiféle téves hívás lehet. Ezután a professzor használatba veszi a telefont, hogy felhívjon egy kollégát. A beszélgetésből kiderül, hogy a professzor egy dezertőr, aki egy nagy kaliberű bombát hozott, azzal a céllal, hogy a kívánságszobát elpusztítsa. Attól fél ugyanis, hogy a szobát felhasználhatják gonosz emberek is a saját céljaikra.

A három ember ekkor harcolni kezd egymással, mind fizikailag, mind érvekkel. A professzor rájön arra, hogy nem érdemes elpusztítania a szobát, mert mindenkinek a maga felelőssége az, hogy mit csinál az életével, legyen az akár a sikere, akár a bukása. Végül mindhárman lemondanak a kívánságszobáról, és együtt ülnek az esőben, gondolkodva azon, hogy mi történt, míg az el nem áll.

A következő jelenet a Sztalkert, az írót, és a professzort mutatja ismét, akik visszatértek a kocsmába. A Sztalker felesége, és gyereke (akiről időközben a két kliens beszélgetése között kiderült, hogy rendellenesen született, és nem tud járni önmagától; a zóna kihatott ugyanis a születésére), és megjelenik egy fekete kutya is. A blökit a Sztalker és a társai találták a zónában magányosan vándorolva, és annyira hozzá nőtt, hogy elhatározza, hogy magával hozza. Ahogy a Sztalker elmegy a feleségével és a kutyával, a jelenet átvált a gyerekre, Monkey-ra; éppen a konyhában ücsörög, lehajtott fejjel az asztalon, és figyeli a poharakat: hirtelen remegni kezd az asztal, és a poharak maguktól mozogni kezdenek... az egyik le is esik. Azután hirtelen elhalad egy vonat, ami miatt kétségek ébrednek a nézőben; vajon tényleg telekinetikus ereje volt a kislánynak, amivel tárgyakat tudott mozgatni (a zóna miatt), vagy csak a vonattól remegett be az asztal?

Később a Sztalker az ágyban fekszik, kiakadva azon, hogy ez a két kliense se becsülte semennyire a zónát, és hogy mind egymással marakodtak ahelyett, hogy boldogságot kívántak volna. Amíg a Sztalker kipiheni a szellemi nehézségeit egy ágyon zokogva, a felesége áttöri a film falát; a nézőhöz kezd beszélni, és beszámol a kapcsolatáról a Sztalkerrel. Elmeséli, hogy ő ugyan szegény, és csak hűséget és odaadóságot tudott kívánni az esküvő előtt, ő hozzáment a szülei tanácsai ellenére; mert olyannak szerette, amilyen, még ha teljesen őrült dolgokba is ment bele. Ez szintén egy kontraszt a film elejével; az ugyanis azzal nyit, hogy a Sztalker felesége hangosan vitatkozik a férjével, míg itt arról mesél, hogy igazából oda-vissza van érte, még ha túlzottan is imádja a zónát. Megkéri, hogy vigye el őt is oda, de a Sztalker fél, hogy mi lenne akkor, ha a kívánságai nem teljesülnének.

És itt vége. Érdekes darab, viszont szomorú is egyben: a zóna helyszíne ugyanis egy valóban mérgezett terület volt, és a filmstáb egy része betegségekben elhunyt utána, többek között a rendező is. Kár. Tanulság: ne szórakozz a zónával!